Drága Mandykém történetét szeretném veletek megosztani!
Elöljáróban el kell mondanom, hogy tavaly augusztusban elveszítettem őt, egy akkor már igen súlyos veseelégtelenség miatt.
Mandyke 2000.május 23.án született, tehát több mint 13 gyönyörűséges évet tölthettünk együtt, persze nem mondom azt, hogy az évek során teljesen egészséges volt, számtalan betegségen átmentünk a drágámmal, kezdve az álvemhességgel, majd azt követte egy jóindulatú daganat, ami miatt ivartalanítani kellett, illetve a fülével és a bűzmirigyével is sokszor gondok voltak, de mindent nagyon jól bírt, hiszen mindig mellette voltam és vigyáztam rá.
Tavaly februárban egyszer csak arra eszméltünk rá, hogy nem mindig eszik, hol volt étvágya, hol semmi, csak aludt. Persze ilyen idős kutyáknál ez nem feltétlenül jelenthet rosszat, viszont Mandykém örök életében falta a kaját, legyen az száraz vagy akármi, amit eléraktunk benyomta, nem válogatott. Így elvittük orvoshoz, hiszen nagyon megijedtünk. Az első vérvétel kimutatta, hogy veseelégtelensége van. 6 napon át infúziót kapott, szegénykém már egyre gyengébb volt, de én tudtam, hogy fel fog épülni, láttam a szemén, hogy élni akar még. A hatodik nap infúzió után a kedvenc orvosunk ráparancsolt Mandyre, hogy mostmár egyen, igyon, ugyanis semmit nem akart elfogadni, de mintha csoda történt volna, mert aznap este már a többi kutyával együtt evett, életem legboldogabb napja volt az talán, mikor láttam, hogy ugyanaz az életvidám, 13 éves rosszcsont tért vissza hozzánk, mint amilyen a betegsége előtt volt. Egyből elkezdtük a vesediétát: főztem neki, megvettük a vesetápot és ezektől ugyanolyan volt, mint régen. Aztán a csodálatos utolsó együtt töltött nyarunk után eljött az a borzalmas augusztusi 4 nap, mikor Mandykém egyik pillanatról a másikra nagyon rosszul lett, folyamatosan hányt, nem maradt benne semmi, persze enni nem is evett, de a hányás után itattuk, hogy ki ne száradjon. Másnap rohantunk az orvoshoz, mert éjszaka sem javult az állapota csak feküdt, de már nem hányt szerencsére. Az orvosok szemén egyből láttam a reménytelenséget, hiszen tudták, hogy a veseelégtelenséget már nem lehet visszafordítani csak lelassítani. Ismét jöttek az infúziós napok, az orvosunk azt javasolta, hogy 2 napot várjunk, hátha jobban lesz az infúzióktól. Közben megérkezett a véreredmény, ami a legrosszabb értékeket mutatta, dupláját, mint februárban, ami már akkor is a duplája volt a normálisnak.
Sokat olvastam már arról, hogy ha egy kutya el akar már menni, azt a gazdija látja a szemében, na mármost én nem láttam Mandy szemében, már alig tudott menni, de jött volna mindig utánam engem akart maga mellett tudni mindig. Éjszaka együtt aludtunk a földön, pontosabban ő aludt én figyeltem, hogy rendesen veszi-e a levegőt, így eltelt 2 nap. A 2. nap mondta az orvosunk, hogy ha aznap nem eszik vagy nem iszik semmit, akkor másnap el kell altatni, nem bírtam volna ki és ezt Mandy-m is tudta, ezért szerdán ivott egy kortyot, ugyan kihányta, de ivott és egyből hívtam az orvost, hogy megyünk még egy infúzióra,mert reménykedtem, hogy egy még talán segíthet neki, mert élni akar. Az infúzió után hazamentünk és mintha minden megváltozott volna, ennyire rosszul nem volt még soha, nehezen vette a levegőt, sehol nem találta a helyét és igen, ekkor már láttam a szemén, láttam azt, hogy már fáj neki, hogy ennél már csak az a jobb, ha örökre lehunyja a pici szemét. Hívtam az orvost, hogy megyünk az altatásra, mert nem hagyom szenvedni tovább, közben a család összes tagjával tartottam a kapcsolatot, plusz a hamvasztásra is bejelentkeztünk,mert nem tudtam volna eltemetni a kis testét. 4-kor megbeszéltük, hogy 5-re megyünk az altatásra, de Mandy egyre nyugtalanabb volt befeküdt az összes fekhelyébe a lakásban, majd kiment az erkélyre, ahol szintén nem találta a helyét és elindult a kertbe, le a garázsba, mert ott is volt kialakítva neki hely, ahol mindig imádott lenni, mostmár tudom, hogy azt tekintette igazán a helyének… ugyanis bement, egyből mentem utána, leültem szembe vele, átöleltem és a karjaimban összeesett… Borzasztó volt elveszíteni a legjobb barátomat, akivel több, mint a fél életemet töltöttem el, de legalább ott lehettem vele és elbúcsúzhattam tőle!!! Soha nem felejtem el, még így fél év után is minden nap gondolok rá, hol a jókra, hol pedig az utolsó nehéz napokra….
Sztermen Zita
Küldd be TE is kutyád akár hétköznapi történetét, – legyen az vidám, szomorú vagy tanulságos – és megosztjuk weboldalunkon. Képes leírásotokat a beaglekepek kukac gmail.com-ra várjuk.
Drága Mandy! Köszönjük a gazdádnak, hogy megosztotta velünk ezt a szomorú történetet! Borzasztó lehetett mindkettőtöknek, a gazdám könnyei kicsordult, miközben olvasta sorait.
Nyugodj békében drága Mandy!