Otto – avagy élet a laboratóriumon kívül
Ugyanolyan nap volt, mint a többi, ketrecem rácsai fémesen csillogtak és mindenhol a szokásos orrfacsaró fertőtlenítőszag terjengett. Az ennivaló, mint mindig –a kísérleteken kívül- szárazeledel volt vízben áztatva. Délután egy-két egyetemista jött és néhányunkat kivitték az udvarra. Ma én is köztük voltam. Végre egy kis friss levegő -gondoltam, de nem értem rá gondolkodni, hiszen azt a nagyon rövid időt, amit kint lehettem nem gondolkodással, hanem szimatolással akartam tölteni. Ezek a „séták“ mindíg nagyon stresszesek, mindenki türelmetlen. Mindegyik egyetemistának legalább két póráz van a kezében és a kutyák természetesen a legkülönbözőbb irányba akarnak menni.
A „séta”, egyszer az épület körül megint nagyon rövid volt, még annyi mindent megnéztem volna. De az emberek sietnek, nem érnek rá, valószínűleg nem gondolnak arra, hogy ezek a rövid „séták” jelentik a mi életünkben az egyetlen fénypontot. Bár így is a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen a kísérleti állatok nagyon nagy része sosem hagyhatja el a labort és egy életen át nem láthatja meg a napfényt! Közeledtünk a bejárathoz, közülünk néhányan a földre vetették magukat, ők is rettegtek attól, hogy ismét bemenjenek az épületbe. Pontosan tudtuk, hogy ott semmi jó nem vár ránk. Mikor a „gondozónkat“ megláttam két idegennel a folyosón állva a hideg verejték futott végig a hátamon.
Egyszer csak odakiált a gondozónő az egyik egyetemistának: „Hagyd kint az Ottót!“ Segítség, ezek rólam beszélnek! Pokoli félelem vett rajtam erőt, a szívem dobogott, a legszivesebben elfutottam volna, de hát hova, hogyan?! Hiszen itt minden úgy ki van találva, úgy be van zárva, hogy még véletlenül se tudjon egy állat sem megmenekülni, soha egyikünknek sem sikerült még innét kijutni.
Egy mozdulatot sem tudtam tenni a félelemtől, reméltem, hogy nem megint engem visznek kísérletre! A három ember tovább beszélgetett, a két idegen simogatással és finom falattal próbálkozott nálam. „Jó ég, honnét is tudhatnák ezek!“–gondoltam. Mi, laborállatok nem finom falatokra vágyunk, hanem szabadságra, szeretetre és egy fájdalommentes életre! –mikor veszi már ezt észre végre valaki!?
Mindenesetre még mindig nem tudtam, ki ez a két idegen, de én már nem hiszek az embereknek, már rég eljátszották a bizalmamat. A „gondozónő“ sem kérdezte meg, hogy kik ezek – ezt mint megtudtam későbbi gazdim nagyon rossz néven vette tőle. Igaza is volt, a laborok dolgozóinak teljesen mindegy, hogy mi lesz, hová kerülünk, mi történik velünk!
A gondozónő csak annyit mondott, hogy ez a két ember bármikor visszahozhat engem, ha már nem kellek nekik, hiszen itt jobb helyem van, mint egy menhelyen. Bár nem tudom, hogy mi az a menhely, de bizton állíthatom, hogy az állatoknak sehol sincs olyan rossz dolguk mint egy laborban. Szóval szerintem ő maga sem hitte el, amit mondott. Szerencsére a két idegen láthatóan nem hitt neki. Az ötlet a pároztatással már jobban tetszett, megkérdezték ugyanis a kettő embert, hogy hajlandóak- e engem néha fedeztetéshez „kölcsönadni“. De ha jobban belegondolok, inkább lemondok erről, hiszen nem akarom, hogy a kölykeim is végigszenvedjék azt, amit nekem át kellett élnem. És egyáltalán, ha egyszer az életben elhagyhatom ezt a telepet, az biztos, hogy soha többet nem teszem be a mancsomat ide, még a legcsinosabb beaglehölgy kedvéért sem!
Álljon meg a menet! Csak most fogom fel a dolgot! Ez tényleg azt jelenti, hogy elhagyhatom a telepet?! Ez annyira szép lenne, hogy még a gondolatába is beleszédülök! És mégis! Fél óra múlva, ami nekem a félelem és a remény között vergődve egy örökkévalóságnak tűnt, gondozónőm teátrálisan elbúcsúzott tőlem és mi elindultunk a kijárat felé! Esett az eső és áztatta mindazt amit magammal vittem, a félelmet és a reményt.
Csupán ez a két érzés kavargott bennem, hiszen a harmadikat, a bizalmat nem ismertem…
Hosszú autóút után, ami engem egyáltalán nem viselt meg, végre megérkeztünk valahova. Kíváncsiságom nőtt, de félelmem velem maradt, mindvégig elkísért. Egy lakásba érkeztünk, gazdim azt mondta, hogy az a pokróc és az a puha kosár az enyém. Nem értettem, mit jelent az, ha valami az enyém, mert sosem volt még semmim! Volt még ott egy labda is, amivel sajnos a mai napig nem tudok mit kezdeni, hiszen nekem nem volt kölyökkorom és játékaim sem voltak soha, nekem csak a félelem és a fájdalom jutott. Bár azóta láttam már a parkban kutyákat ezzel a furcsa kerek dologgal, de valószínűleg már sosem fogom megérteni, hogy mire jó ez valójában. Ezt az egészet még mindig nem tudom elhinni, hiszen velem csoda történt! Több mint 6(!) hosszú éven keresztül, sok álmatlan éjszakán és nappalon át vágyakoztam egy szerető család után, álmodoztam egy fájdalmak nélküli életről és erősen hittem benne, hogy létezik valahol a labor falain kívül egy szebb világ.
Gondozóm szavai a laborban még mindig fülemben csengenek, azt mondta, hogy az “embereim” bármikor visszavihetnek hozzá. Ettől az elején nagyon féltem és ezért igyekeztem még rendesebben viselkedni. De mi lesz, ha egyszer már nem tetszem nekik, hiszen a testem tele van a szörnyű kísérletekből származó sebekkel, ahol le voltam borotválva, ott a bundám csak nagyon lassan nő vissza, mellső mancsaimon lévő sebeket is még sokáig látni lehet majd és a heg a pocakomon már mindig megmarad.
De nagyon igyekszem, sosem piszkítok a lakásba, ügyesen sétálok pórázon, kedves vagyok a többi kutyával –bár ez néha nagyon nehezemre esik. Gazdáim sokáig azt gondolták, hogy nekem sincsen hangom, nekem is elvágták a hangszálaimat, mint minden a kísérleti állatnak, de úgy látszik én akkor is szerencsés voltam. Keveset ugatok, csak Mirónál, annál a beképzelt keveréknél a parkban, csak nála nem tudom magam türtőztetni, egyszerűen muszáj veszekednem vele.
Gazdi mindig csodálkozik, hogy mennyire félek az evésnél. A legkisebb mozdulatra is annyira megijedek, hogy fejvesztve menekülök. El sem tudják képzelni, milyen emlék ébreszt bennem ekkora félelmet, mi történhetett velem. Valószínűleg jobb is, ha nem tudják…
Sok minden más dologtól is félek, gyakran megijedek, de ez nem csoda azok után, amit át kellett élnem. Az utcán sok embertől, különösen férfiaktól és idősebb hölgyektől félek nagyon, bár mostanában érdekes módon azok is kedvesek velem. Eleinte még saját gazdimtól is elfutottam, amikor fehér fürdőköpenyben jelent meg. Bár most már pontosan tudom, hogy nagyon szeret engem és nem bántana, mégsem szeretem a fehér színt, még mindig hatalmába kerít a rettegés, amikor ilyet látok.
Az a dolog a bizalommal is egyre jobb lesz. Senki sem tudja elképzelni, milyen erőfeszítésbe került nekem, amikor először összeszedtem annyi bátorságot, hogy felemeljem a lábam és hagyjam, hogy a pocakomat megsimogassák. Most már tudok egy picit örülni is, olyankor néha még a farkamat is csóválom. Aludtam már a hátamon is, hiszen egyre jobban érzem azt, hogy biztonságban vagyok.
Sajnos jártam már állatorvosnál is, ugyanis nagyon vakartam a füleimet. Felszakadtak bennem az emlékek, reszkettem a félelemtől, a gazdimnál kerestem menedéket, de ő azt mondta, ezen túl kell esnem. Az orvos megvizsgált nagyon-nagyon sokáig tisztította a füleimet és valami tablettát is le kellett nyelnem. Az állatorvos egyre csak csóválta a fejét és dühösen mormogott, hogy milyen komoly és megbízható eredményt várnak ezek a laborban olyan állatoktól, melyek tele vannak élősködőkkel?! Ezt nem tudtam neki megválaszolni és –bevallom- nem is érdekelt ez a kérdés igazán. Az a lényeg, hogy a szörnyű időszak a laborban már mögöttem van és szerettem volna, ha minél hamarabb ugyanezt állíthatnám a mostani vizsgálatokról is.
A laborból való megmenekülésem óta sok mindent láttam már és tapasztaltam, új barátokat találtam, láttam erdőt és kacsákat, voltam már egy igazi patakban és futhattam is olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Nemrég az első karácsonyomat töltöttem el a szabadságban.
Mivel a labor fogságában minden nap egyformán hosszú, félelmetes és az is lehet, hogy az éppen az utolsó, a gazdinak el kellett mesélnie nekem, hogy mi az a karácsony. Azt mondta, az emberek ilyenkor kívánnak valamit és reménykednek benne, hogy az teljesül is. Bár én nem vagyok ember, mégis megpróbálom ezt a dolgot a „kívánsággal“. És nagyon reménykedem benne, hogy valamikor meg is valósul. Szóval azt szeretném, hogy a most még a laborok mélyén sínylődő társaim is szabadok lehessenek, megláthassák a napfényt, megismerhessék a világot és olyan szerető, megértő gazdira találjanak, mint az én embereim. De a legeslegjobban azt kívánom, hogy többé ne kelljen állatoknak kísérleti laborokban felnőniük, szenvedniük, majd meghalniuk. Szeretném, ha az emberek felfognák végre, hogy nekünk is csak egy életünk van. Itt lenne az ideje…
Ottó
Otto – avagy egy élet a laborfalakon túl
2004 novemberében végre elérkezett a nagy nap, beléphettünk a fertőtlenítő szagú épületbe és megszabadíthattunk egy kísérleti beagle kutyát hosszú évek óta tartó kínos fogságából. Éppen a „kezelő “ orvosnővel beszéltünk, amikor egy csoport beaglet vezettek be, néhányuk a földre vetette magát, szemmel láthatóan rettegtek attól, hogy ismét be kell lépniük a folyosóra, mely a ketreceikhez vezetett. Pontosan tudták, hogy ott semmi jó nem vár rájuk. Érzéseimet és gondolataimat szerintem nem kell részleteznem…
A „kiszolgált” kutyát, melyet elhozhattunk, Ottónak hívták. Ottó a félelemtől kővé dermedve állt, ahogy közeledtünk felé. Reményvesztetten fénylő barna szemei nem is néztek ránk, látszott rajta, hogy teljesen feladta magát és nem vár már semmit az élettől. A laborban eltöltött több mint 6 év után ez nem meglepő.
Nemsokára egy rettegő kutyát emeltünk be az autóba. Senki nem kérdezte, hova visszük az állatot, mi lesz a további sorsa. A laborban dolgozók nem foglalkoznak vele, egyszerűen fel sem merült bennük a kérdés, hogy mi lesz az általuk „kidobott“ állattal, hova kerül, ki viseli majd gondját. Bevallom ezt az érdektelenséget nagyon rossz néven vettem. Ennél jobban már csak akkor ásta el magát nálam a „doktornő“, amikor közölte: Ha nem felel meg a kutya, akkor nyugodtan hozzuk vissza hozzá a laborba, hiszen ott mégiscsak jobb helyen van mint egy menhelyen.
Első sétánk a parkban hosszúra nyúlt, de nem a méterben mérhető megtett út miatt, hanem mert Ottó gyakran néhány percig csak állt és nézett, ismerkedett egy számára ismeretlen világgal. Nézte a fákat és a patakot, ijedtében összerezzent a madaraktól és a vadkacsáktól. Kíváncsisága néha felülkerekedett félelmén.
Mindentől félt, amit ismert és nagyon gyakran megijedt. Még egy fáról lehulló falevéltől is pánikszerűen menekült. A fehér ruházat, például egy fürdőköpeny látványától még ma is merev lesz a félelemtől, akkor is, ha a személy aki azt viseli még néhány perce simogatta őt. Sötét ruhába öltözött férfiakat és idősebb hölgyeket azóta is nagy ívben el kell kerülnünk az utcán.
Ottó elejétől fogva nagyon rendes és alkalmazkodó kutya, hálás volt minden jó szóért és minden simogatásért. De az a dolog, amit bizalomnak hívnak, az nagyon sokáig váratott magára – sok esetben még a mai napig sem működik igazán. Szívszorító volt, ahogy láthatóan harcolt magával, bízzon-e bennünk vagy inkább emlékezzen a sok éves rossz tapasztalatára. Amikor először egy picit megemelte a lábát és óvatosan mutatta a pocakját, hogy simogassuk, ami az állatoknál a bizalom jele, nem tudtuk visszatartani a könnyeinket.
Később aztán, amikor egy picit csóválta a farkát, vagy először vakkantott, tudtuk, hogy ismét sikerült neki egy nagy lépést tenni a normális élet felé. Első ugatásának is nagyon örültünk, hiszen így tudhattuk meg, hogy legalább a hangszálait nem vágták el, mint az a kísérleti állatoknál szokás. Szomorú gyerekkorában sosem tanulhatott meg játszani, remélem ezt a felszabadult érzést nem mulasztotta el egy egész életre.
Az evés hónapokig komoly gondot jelentett, gyakran éreztünk tehetetlen dühöt, hiszen el sem tudtuk képzelni, mi mindent csinálhattak a kutyával, hogy még az evéstől is ennyire fél. A legkisebb mozdulatra is elugrott és éhsége ellenére otthagyta tálkáját.
Sajnos már az állatorvoshoz is el kellett látogatnunk, Ottó ugyanis nagyon vakarta a füleit. Az orvosnál terjengő fertőtlenítő szer szaga felkeltette benne az emlékeket és szemében furcsa, csalódott fény csillogott. Az állatorvos sokáig tisztogatta az elhanyagolt testrészeket, ezután a kutya még két féreghajtó tablettát is kapott, amire mint később kiderült igen nagy szüksége volt. Az állatorvos egyre csak csóválta a fejét és egy kérdést mormolt maga előtt: „Milyen komoly, megbízható és használható eredményt várnak el a laborban olyan állatoktól, melyek tele vannak élősködőkkel?!“ Az állatorvos sajnos egy idegi alapú asztmát is megállapított a kutyánál. Ez a laborban átélt állandó lelki és idegi megterhelésre vezethető vissza –mondta. Reméljük, hogy az idő ezeket a „sebeket“ is begyógyítja és nem kell majd mindig gyógyszert szedni.
Ottó a laborból való megmenekülése óta sok új élménnyel gazdagodott, sok új barátot talált, látott erdőt és kacsákat, mancsaival már bemerészkedett egy patak vízébe és életében először úgy igazán gyorsan futhatott is egy nagyot. Kíváncsisága egyre gyakrabban legyőzi a mélyen ülő félelmet.
A kísérletek nyomai és a testét beborító sebek már gyógyulásnak indultak. Lassan a borotvált helyeken is új bunda nő, a fertőtlenítőszerektől, nedves betontól és vas rácsoktól sebes mancsaira az erdőben megtett sétáink igazi gyógyírként hatnak.
Mellső mancsain éktelenkedő nagy sebek valószínűleg még sokáig láthatóak lesznek, a pocakján lévő heg már mindig megmarad – éppúgy mint a füleibe tetovált vastag, fájdalmas kódszámok és betűk, amivel az állatot, mint egy egyszerű munkaeszközt megjelölték.
De remélem, hogy egyszer, sok idő elteltével a lelki sebei is gyógyulásnak indulnak majd – mi mindent megteszünk ennek érdekében. Tegyünk meg együtt mindent azért, hogy a jövőben egy állatnak se kelljen ily borzalmas lelki és testi kínokat kiállnia.
Egy sors most jóra fordult – csupán egy csepp a forró kövön – de sose felejtsük el, hogy állatok ezrei várnak még egy méltó, boldog és fájdalmak nélküli életre a laborketrecek rácsain túl….
Hercsuth Éva
Ottó sorstársai gazdit keresnek!
Nemsokára ismét kinyílik néhány ketrecajtó és 14 kutyus számára új élet kezdődik.
Egy budapesti laboratórium orvosa igéretet tett, hogy a jelenlegi kísérlet végeztével a tesztekhez használt beagleket elhozhatjuk tőle.
A kutyusok 6 év körüliek és egész eddigi életüket laboratóriumban töltötték. Mivel tudjuk, Ottótól megtanultuk, hogy ez mit jelent, nagyon fontos nekünk, hogy megtaláljuk a legjobb gazdit számukra.
Olyan állatszerető gazdit keresünk,
- aki nagyon sok szeretetet tud adni a kutyusnak
- aki –főleg az elején- türelemmel tudja kezelni az állat félelmeit
- aki nem sajnálja az időt a simogtásra
- aki megpróbálja megérteni őt és nem kényszeríti semmire
- aki órákig képes csak a kutyával foglalkozni
- aki hagy neki időt arra is, hogy feldolgozza a megélt rémségeket
- aki hajlandó álldogálni a parkban és rácsodálkozni a világra
- aki megmutatja négylábú társának a fákat, madarakat, az igazi életet
- aki tudja, hogy a világ leghálásabb kutyája az övé
- aki tekintettel tud lenni az állat igényeire
- aki a kutya érdekében esetleg le tud mondani dolgokról
- aki megvédi őt
- aki segít, hogy visszanyerjék a bizalmukat az emberekben
- aki tudatában van annak, hogy nagyon nagy a felelőssége
- és aki tudatában van annak, hogy a világ egyik legszebb dolgára vállalkozik!
Tapasztalatból tudjuk, a hála nem marad el!
Valamennyi kutya kan, 4 ivartalanított. Reményeink szerint 2007 június végén lehet értük menni és elhozni őket. Szeretnénk minél hamarabb megtalálni a legjobb gazdikat, ezért kérjük jelenkezzenek a következő számon 0620/ 205-0175, Hercsuth Évánál.
Ezúton is köszönjük a professzor úrnak, hogy ad esélyt a beagleknek és lehetővé teszi, hogy a hátralévő életükben lehessen még néhány szép évük, láthassák a világot!