Beigli kutyánk tartalmas élete
A kutya csak egy kutya. Ezt szokták mondani, főként a kutyátlanok, de a vidéki kutyatartók közül is még mindig sokan csak haszonállatként (jobb esetben lánc nélkül) tartják számon a kutyát, mert szerintük ő csak egy kutya. Kíváncsi lennék, vajon milyen ellenőrzések történnek annak érdekében, hogy a gazdik a nemrég szigorított állatvédelmi törvények szerint tartsák kutyáikat…
Sajnos mi a másik véglet vagyunk, a mi Főnökünk nem csak egy kutya. Ő a Főnök! …és ezt ő is tudja. Főnökünk kiskorában ha kellett, nem csak a fejünkre nőtt, de ha úgy kívánta, a fejünkön is aludt. Kb. fél évesen került hozzánk, akkor még nem volt szobatiszta. Nagyon nehéz volt szobatisztaságra nevelni, de a problémába fektetett idő meghozta a „gyümölcsét”, és végül megoldódott a kérdés. Azóta Beigli már csatornába is megtanult pisilni…
Együtt túljutottunk ezen az akadályon, és az akkor már megszokottá vált, hosszú sétáinkat boldogan tettük meg mindig más- és más irányba pórázon, a belváros közepén. Számos alkalommal futtatott meg bennünket a kis bestia, amikor próbálkoztunk a póráz nélküli sétával – sajnos ezt sosem tudtuk neki megtanítani. Inkább feladtuk, hisz a belvárosban, ahol cseppet sem ritka az autó, nem kockáztattunk.
Ehelyett felfedeztük a közeli nagy kutyafuttatót, ahová boldogan sétáltunk ki nap, mint nap otthoni munkánk adta, saját időbeosztásunknak köszönhetően. A Lurdy kutyafuttatóban Beigli jól szocializált, felnőtt kutyává vált, nap mint nap kutyás közösségben játszhatott szabadon, póráz nélkül.
Csak ezután következtek a beagle találkozók, amelyeknek autó hiányában sajnos csak töredékén tudtunk részt venni, de azért voltunk egy párszor, ahol Beigli nagyon jól érezte magát, és ahol az is előfordult, hogy csapatával a Beagle találkozó bajnoka lett.
Beigli tehát felváltva járta a kutyafuttatót, és a fajta találkozókat, (voltak segítségeink, akik néhány vidéki talira is elvittek minket – ezért ezúton is köszönet nekik!) ezzel párhuzamosan csoportosan, beagle kutyákkal voltunk a Hajógyári szigeten, a Budai várban, a futtatós cimborákkal a Népligetben, és még sorolhatnánk…
Szembesülés az állattartás valódi nehézségeivel
Szerencsések voltunk, mert a nap 24 óráját együtt tölthettük el Beiglivel, nem csak a szabadban, de a lakásban is, hiszen otthonról végeztük a munkánkat. Kölyökkorában tetszett, nem tetszett, az ágyunkba is felmászott, hiszen már akkor is ő volt a Főnök…
Míg néhány embernek az is problémát jelent, hogy össze kéne szedni a kutyagumit sétáltatás közben, másoknak maga a kutyasétáltatás is csak egy nyűg, mi örömmel sétáltunk a kis főnökkel, de sajnos nekünk a kutyatartás valódi nehézségeivel kellett szembesülnünk. Olyan problémával, amit szerencsére nem minden gazdi tapasztal meg…
Egy nap Beigli váratlanul emelgetni kezdte az egyik mellső lábát, és nehezen akart ráállni. Fogalmunk nem volt, mi történhetett, arra gondoltunk, hogy meghúzhatta valahogy, amikor nem láttuk. 1-2 nap után javult a helyzet, így a dokiig nem jutottunk el, ám néhány hónapra rá ismét előjött a probléma, akkor súlyosabbnak tűnt a helyzet, mert Beigli nem akart lábra állni.
Végül az állatorvos elmondta, hogy bár szerencsére nem a beagle pain betegséggel van dolgunk, (ami azért ijesztő, mert az orvosok számára is ismeretlen fajtabetegség,) sajnos a feltételezett betegség sem jobb annál, mert az olyan, mint egy időzített bomba. Beiglinek ugyanis porckorongkopása van, ami gyakorlatilag a tacskóbénulással megegyező kutyabetegség.
A porckorongkopás kistestű kutyákra jellemző, örökletes betegség (köszönjük, kedves szaporítók!), amire súlyosságától függően gyógyszeres kezelést írnak elő, de szélsőséges esetekben műtétre is sor kerülhet. Mi műtétről hallani sem akarunk, amíg nem muszáj, gyógyszert sem eszünk, csak ha már elkerülhetetlen.
Amikor egy kutya élete pokollá válik…
Kaptunk hát egy gyógyszert, mert akkor elkerülhetetlen volt. A gyógyszer egy nagyon erős, szteroidmentes fájdalomcsillapító volt, aminek hatására a kutya ismét hajlandó volt lábra állni, de ez cseppet sem javított a helyzetén. Kénytelenek voltunk lefokozni a kis Főnököt, és sokáig nem mentünk kutyák közé. Emellett állandó pihenésre „kényszerítettük”, a sétákat is lerövidítettük.
Akinek beagle-je van, nagyon jól tudja, hogy ez a fajta híres hiperaktív kutya, aki imád szimatolni, „bevadul” a szagoktól, állandóan csak menne és felderítene. Beiglinek sosem volt ez tiltva, arra sétáltunk, amerre ő akart, mentünk a góré után, és együtt „nyomoztunk”, ha egyszer ez volt a feladat…
Ez azonban egyik napról a másikra megszűnt a kutya számára, nem mentünk, amerre ő akart, nem derítettünk fel új területeket, és játszani sem játszottunk többé a biztonságos, zárt kutyafuttatókban. Ehelyett – bár minden mozdulatának örültünk – a saját érdekében szinte minden mozdulata tiltva volt, sétálni pedig ölben vittük le a második emeletről. Néhány hétig tartottuk magunkat ezekhez a szabályokhoz, aztán fokozatosan kezdtünk visszazökkenni a normális, kerékvágásba.
Ezzel a módszerrel úgy tűnt, leapadt a gyulladás a kutya gerincén, ami a fájdalmat okozta nála, így egy egész évig tünetmentesen éldegéltünk, már-már meg is feledkeztünk a problémáról, amikor újra előjöttek a tünetek. Akkor viszont már olyan erős fájdalmai voltak Beiglinek, hogy gyakorlatilag a fájdalomcsillapítóval létezett a kutya, anélkül nem.
Gyógyszer nélkül Beiglikének olyan fájdalmai voltak, hogy nehézséget okozott a sétáltatása is, hiszen ölben cipeltük fel-le a másodikról, és csak annyi időre került le a földre, amíg elvégezte a dolgát, ami szintén fájdalmas volt neki. Az ölben cipelés sem kevésbé… (Az ilyenkor beszóló túl kulturált embernek külön köszönjük az együttérzését!)
Ha megkapta a gyógyszerét, akkor javult a helyzet, és hirtelen teljesen kicserélték, újra húzni próbált, ment volna felderíteni, stb. Ezek csodálatos, ugyanakkor borzalmas pillanatok voltak, hiszen tudtuk, hogy ez egy ördögi kör; ha ilyenkor engedékenyek vagyunk, csak ártunk neki, és soha nem lesz változás. Vagyis igyekeztünk következetesek maradni, és semmivel sem többet engedni neki, akkor sem, ha éppen nem volt fájdalma. De mond meg egy beagle-nek, hogy maradjon veszteg…
A gazdi felelőssége és a legsúlyosabb döntés
Örültünk, hogy Beigli újra önmaga, de sosem tudhattuk, hogy valós javulás lépett-e fel az állapotában, vagy csak a gyógyszer hatása, amit tapasztalunk?! Márpedig drága kiskutyánk nem élhet gyógyszeren, mert az hosszú távon kikészítheti a gyomrát, és egyébként sem vagyunk gyógyszerpártiak. A gyógyszer, amit kaptunk, csak a tüneteket csillapítja, ill. a gyulladást csökkenti, de az okot, ami a tüneteket előidézi, azt valójában nem.
Amellett, hogy állandóan a helyére „parancsoltuk”, próbáltuk kímélni őt a gyógyszertől, hisz ez volt az egyetlen megoldás. Beigli sokat aludt abban az időben, de amikor a gyógyszer hatása elmúlt, és felébredt, előfordult, hogy gyógyszer nélkül Beigli „sikított” fájdalmában a földön kúszva. Természetesen ilyenkor kapott gyógyszert, de ezt leszámítva próbáltuk mellőzni a gyógyszerezést, miközben mérlegelnünk kellett, mit tehetünk még azért, hogy a kutyánk legalább hasonló életet élhessen, mint azelőtt. Úgy tűnt, hogy a gyógyszer az egyetlen megoldás, de mindketten egyetértettünk abban, hogy ez így nem mehet tovább.
Felmerült bennünk a legsúlyosabb kérdés, amit csak feltehet egy ember magának: elaltassuk-e őt? Leírni is borzasztó, hiszen, egymás között soha nem mondtuk ki ezt a szót, erre képtelenek voltunk. Mégis napokig beszéltünk róla, hisz nem nézhettük tovább, ahogy Beigli nap-mint nap szenved.
Úgy éreztük, mindent megtettünk érte, már évek óta lecseréltük a nyakörvét hámra, lecseréltük a fekhelyeit, megfogadtuk a doki tanácsát, minden felugrást és lépcsőzést végleg kiiktattunk Beiglike életéből. Úgy éreztük, vége, többet nem tehetünk, csak annyit, hogy nem hagyjuk őt tovább szenvedni…
Most is a hideg ráz, ha erre gondolok! Beigli akkor a gyógyszer hatására képes volt szinte teljes tünetmentességet produkálni, olyankor elszégyelltük magunkat, hisz ez a kiskutya tele van élettel! A következő percben azonban összeestek a lábai, és kétségbeesetten nézett ránk, mert nem tudott lábra állni. Akkor úgy éreztem, mindketten eldöntöttük, csak nem mondtuk ki…
Mégis: talán valami arra szálló tündérpor, vagy csupán a megérzésünknek köszönhetjük, hogy végül nem mertük megtenni ezt a lépést, hiszen úgy éreztük, semmilyen élőlényt nincs jogunk megfosztani az életétől! Mégis kik vagyunk mi, hogy Istent játszunk?! Hogy merünk mi rendelkezni a kutya élete felett?! Mi mondat ki ilyet egy emberrel, még csak gondolatban is?!
Persze mindannyian tudjuk, hogy ez sajnos nem ilyen fekete-fehér…
Vissza a paradicsomba
Azóta évek teltek el, és talán pont ezek a súlyos gondolatok voltak szükségesek ahhoz, hogy nyomatékosítsuk magunkban: ez nem játék, itt bizony komolyan kell venni Beigli betegségét, és bizony van úgy, hogy nem ő a Főnök! Akkortól kezdve kivétel nélkül, minden egyes nap ölben cipeltük őt a második emeletről.
Beigli most 11 éves, tünetmentes, vidékre költözött, ahol nincs két emeletnyi lépcső, de van egy kert, ahol kedvére jelezheti a közelben ugrabugráló vadnyulakat, és a kertbe tévedő fácánokat. Ismét nagyokat sétálunk, de itt már nem kell csatornába pisilni, hisz mindenütt fák és virágok vannak. Ismét ő a Főnök, aki minden nap megnézi a naplementét, ugatja a macskákat, és már elássa a csontot.
A tömegközlekedést is kezdi megszokni, amikor Budapestre megyünk. Azelőtt nagyon félt a sütőtől, de itt a kályhát is megszokta, már nem fél a tűztől. Bent tartózkodik és bent alszik a házban, de akkor megy ki a kertbe, amikor akar. Megszerette az almát, a körtét, amit otthon nem volt hajlandó megkóstolni. Egyszóval elmúltak a fájdalmai, évek óta tünetmentes, és 24 órás felügyelet alatt áll. Bízunk benne, hogy soha többé nem lesz ilyen élményünk, és Beigli kutya arany évei a lehető legszebben telnek majd el velünk…
Küldd be TE is kutyád akár hétköznapi történetét, – legyen az vidám, szomorú vagy tanulságos – és megosztjuk weboldalunkon. Képes leírásaitokat a beaglekepek kukac gmail.com -ra várjuk vagy a Gazdik Küldék-ben.