Költözés kutyával, vonattal
2015. június 7-én korán keltünk, és a reggeli sétához a bőrpórázt rakták rám a flexi helyett, ami többnyire jót jelent, mert olyankor valami nagyszerű dolog szokott történni.
Az utóbbi időben viszonylag többször használtuk a tömegközlekedést, így a villamosra valamivel bátrabban szálltam fel, mint szoktam. (Azért még mindig úútálom, de pszt, hadd örüljenek az elért eredménynek!) A villamos tehát kipipálva, ezután vonatra szálltunk. A vonatra, ahol darabként tekintenek rám.
Mégegy busz, és egy hosszú séta után megérkeztünk a telekre, ahol már többször jártam. A telek egy olyan lakás, aminek a bejárata nem ajtó, hanem kerítés, a lakásban pedig fák vannak, és fűből van a szőnyeg. Leginkább Jancsi és Juliska mézeskalács-házához tudnám hasonlítani. Mézeskalács nélkül ugyan, de annál több természettel, mezei nyulakkal, és csupa számomra kedves dologgal.
Egy valamit nem értek: amikor idejövünk, mindig nagyon fáradt vagyok. Minden elvesztegetett időt bepótolva, rengeteget futok! Lefutom a távolságokat, amiket a pesti belvárosban lehetetlen, behozom a betegségem alatti pihenéseket is, és ha már annyit futottam, miért ne futnék tovább?! Hiszen Forest Gump is éppen így tett…
Az első éjszaka vidéki kutyaként
Na de eljött az este. Ilyen azelőtt sosem fordult elő! A telken még sosem volt este, de most valami történhetett, mert besötétedett. Gyanús volt, hogy a gazdáim elővarázsolták a fekhelyemet, de azt nem tudhatták, hogy itt is besötétedik, hisz még sosem történt ilyen. Gazdáim hozzám hasonlóan egész nap jártak-keltek, de a sötéttől úgy megijedtek, hogy bebújtak az ágyba.
Hiába mondtam nekik, hogy nincs szörny az ágy alatt, ők lefeküdtek aludni. Én viszont aggódtam értük, ezért nem tudtam aludni. Bár megvolt a fekhelyem, és elég fáradt is voltam, néha rájuk néztem, nem-e riadnak fel álmukban. Néhányszor körbejártam a házat belülről, hogy biztosan nincsenek-e szörnyek, de semmiféle parajelenséget nem tapasztaltam. Mivel egyedül maradtam, bekaptam pár falatot, azután én is lefeküdtem aludni…
Egy pesti kutya első napja vidéken
Magam sem tudom, hogy hogyan, de elaludtam. Aztán felébredtem. Addigra eltűnt az este, szóval megnyugodtam, hogy ez itt is úgy megy, mint otthon. Reggel beosontam a gazdáimhoz, és figyelmeztettem őket, hogy ideje hazamenni. Kikeltek az ágyból, de csak a „kotyogósig” jutottak. Fogalmam sincs, ki az a kotyogós, mert még sosem találkoztunk, talán valami manó lehet…
A kotyogós után leültek az asztalhoz, és elkészítették a reggeli párizsi illatot, ami friss zöldségekkel és sajttal keveredett. A párizsi szagból én is kaptam, aztán elindultunk haza. Én legalábbis azt hittem, de csak a szomszéd vadasparkig mentünk, megnézni az őzikéket, ezután visszafordultunk.
A nap többi része is izgalmasan telt, jöttem-mentem, asszisztáltam a konyhában az ebéd készítésnél. Az ebédünket a lágy szellőben fogyasztottuk el, ahol mindig meg-meg zavart egy-egy számomra ismeretlen, de annál ígéretesebb szag. A virágok illata, a méhek zümmögése egy magamfajta városi kutya számára mind olyan felfedezni valók, amit most végtelenségig szaglászhattam, és böngészhettem.
Néha gondoltam egyet, és amilyen gyorsan csak tudok, körbe rohantam az egész kertben az elejétől a végéig. Jó móka, közben morogni is tudok!
Amikor a nap vörösre változott és hidegebb szagú lett, a terasz másik pontján nézelődtem, s teszem ezt azóta is az új „naplementéző helyemen”. Ez idő tájban szokott lenni az esti sétánk, aminek még mindig nagyon tudok örülni! Nem csak azért, mert házon kívül megyünk, hanem mert rengeteg a nyúl és az őz a környéken, szóval mindig van mit szaglászni.
Megtanultam ugatni, amikor idegenek közelítik meg a házat, van saját kilátóm is, meg házi macskáim a kerítés másik oldalán. Míg gazdáim apró vetőmagokkal vacakolnak, én sokkal hasznosabban töltöm az időt: titokban csontokat ültetek el a kertben, hogy jó sok marhánk teremjen! A városi otthon szagát csak nagyon ritkán érzem. Azt hiszem, vidéki szobakutya lettem!